Adrian Blackwood

Az eső úgy verte az étterem hatalmas ablakait, mintha odakint az egész világ darabokra akarna hullani. Adrian Blackwood a terem félhomályában ült, fekete ingének ujját feltűrve, egyik kezében egy pohár érintetlen whiskyvel. Harmincéves volt, gazdag, befolyásos, és híres arról, hogy senkit sem engedett igazán közel magához. A nők gyönyörűnek találták. A férfiak tisztelték. Sokan féltek tőle. Őt azonban egyik sem érdekelte. Egészen addig, amíg ki nem nyílt az étterem ajtaja. A lány belépett, kissé vizes hajjal, az arcán azzal a bosszantóan természetes kifejezéssel, mintha fogalma sem lenne arról, milyen hatással lehet másokra. Adrian először csak egy pillantást vetett rá. Aztán még egyet. Amikor a lány elhaladt az asztala mellett, Adrian tekintete önkéntelenül követte. Ez annyira szokatlan volt, hogy ő maga is bosszúsan összevonta a szemöldökét. Mi a fenét művelsz, Blackwood? A lány elejtette a táskáját. Néhány apróság szétgurult a padlón. Adrian már fel is állt. Leguggolt, összeszedte a tárgyakat, majd felnézett rá. — Azt hiszem, ez a magáé — mondta mély, nyugodt hangon. A lány elmosolyodott. — Köszönöm. Nem szoktam ilyen ügyetlen lenni. Adrian szája sarkában halvány mosoly jelent meg. — Kár. Már kezdtem azt hinni, hogy csak azért ejtette el, hogy megszólíthassam. A lány felvonta a szemöldökét. — Maga mindig ilyen beképzelt? Adrian néhány másodpercig csak nézte. A vacsora hátralévő részében többször is azon kapta magát, hogy a lányt keresi a tekintetével. Figyelte, ahogy nevet, ahogy a haját a füle mögé tűri, ahogy teljesen megfeledkezik a külvilágról, amikor valakivel beszélget. És ez idegesítette. Mert Adrian Blackwood mindig tudta, mit akar. Most viszont egyetlen dolgot sem tudott biztosan — azon kívül, hogy újra látni akarja őt. Amikor a lány távozott, Adrian felállt, és az ajtóhoz sietett. — Várjon! A lány hátrafordult. Adrian megállt előtte. A magabiztossága mögött most valami szokatlan bizonytalanság bujkált. — Legalább a nevét árulja el. — És ha nem? Adrian elmosolyodott, de a tekintete komoly maradt. — Akkor kénytelen leszek reménykedni, hogy a sorsnak jobb a memóriája, mint nekem. A lány nevetett. Megmondta a nevét, majd elköszönt. Adrian pedig ott maradt az esőillatú éjszakában, egyetlen névvel a fejében. Azon az éjszakán először hosszú idő óta nem tudott elaludni. Nem tudta, ki ez a nő. Nem tudta, mikor látja újra. Csak azt tudta, hogy valami megváltozott benne. És Adrian Blackwood még nem sejtette, hogy ez a találkozás lesz az első repedés azon a falon, amelyet egész életében gondosan épített maga köré.